Anya talált nekem céges berkeken belül valami adminisztrációs melót, de nem az áramos, hanem a gázos részen (most a gáz szó szerint értendő), melódiákon keresztül, ami szart se fizet, de legalább mindenkinek megelégedésére szolgál. Hallottam, apám is örült neki, hogy nem kell engem nézegetnie/szagolgatnia napközben. Meg én se őket. De ettől most elég depis lettem, és sírhatnékom is van (tudom, tudom szörnyű gondjaim lehetnek, mi?). Azért mert 1.) tényleg tehetnék többet az ügyem érdekében, 2.) megint azt érzem, hogy elkapott egy kéz hátulról és le akarja nyomni a torkomon a szart. Minden egyes nappal a céljaim egyre csak eltörpülnek, nemhogy érezném, hogy afelé tartok. Tudom, rossz felfogás, felfoghatnám úgy is, hogy ez egy lépés. De nem az. Évi is (az angoltanárom) arra akar rábeszélni, hogy maradjak itt, lakjak anyáékkal amíg nem lesz családom, stb. mert akkor milyen jól járok. Jah, csak így nem lesz. Semmim sem lesz, barátaim sem lesznek, mert nem tudom őket fenntartani, és valami nagyon mély lelki mocsár felé evezek again. Tudom, most kellene harcolnom, de mi ellen? A józan ész ellen? Tudom, hogy aki mer az nyer - bár már közel se vagyok ebben olyan biztos, mint amilyen május/júniusban voltam... Minden megkérdőjeleztetett, ami a fejemben van. Az elképzeléseim és a tapasztalataim száma 0. Minden olyan bonyolult és nehéz, de miért? Miért vagyok mindenkinek a jó esetben is csak a második választása? Miért nem kellek senkinek se?
Mindegy, hiszen ez sem érdekel nagyon senkit se.
Éjjel azt álmodtam, hogy ülök egy repülőn, de inkább talán vonaton, a fene se tudja, és tök egyedül vagyok, legalábbis annak éreztem magam, és sírok, bőgök, üvöltök. Remegtem, és nem is kaptam levegőt, amikor valaki oldalról átölelt, és letörölte a könnyeim, de nem bírtam egyszerűen abbahagyni a sírást. Este volt, az ablakon túl, és mindenki elment mellettem, és mérhetetlenül vigasztalhatatlan voltam, és az a valaki, aki ott volt mellettem azt mondta, hogy "minden rendben lesz" de nem hittem neki, és folytattam tovább a bőgést. A magány érzése se múlt el, és kavargott a gyomrom is. Aztán minden tök sötét lett és csak egy üvegpalota világított a sötétben.
