Rue du Renard

Nem tetszik a blog.hu, a blogspot jobb. Azt le tudom védetni stb. Jó volt az, és visszamegyek. URL-t meg emailben. Ha nem tudnád az e-mailemet kedves olvasó, akkor kommentben kérem, ne aggódj, elolvasom, kapsz új url-t és kimoderálom a mailed címét, hogy senkinek se legyen rossz. 

(sok minden nem tetszett itt: nem lehet jelszavazni, vagy kicsit jobban szűrni az olvasóközönséget, a lineklés, formázás se az igazi, a sablonok között sincs választék, ááá nem tetszett ez nekem sose igazán.)

Tölteléket lehet, hogy fogok írni ide. 

nem tudok én már semmit se. 

Szürke és nyomott az idő, elmarad a tűzijáték, milyen aug. 20 ez? :(((

Néha szeretnék nagyvilági, utazgatós lenni. Ide meg odamenni, bejárni a világot, ilyesmi. De aztán mindig eszembe jut, és elgondolkozom, hogy kell-e nekem ez, vagy éppenséggel én a kevéssel is beérem? Nekem kell egy hely, ahová mindig "hazatérhetek", ahol ott vannak a tárgyaim. Egész jól kezdem magam itthon is érezni magam, és sokszor eszembe se jut változtatni bizonyos dolgokon, aztán meg... látok egy kiállítás/koncert-hirdetést, és eszembe jut, mennyivel jobb lenne Pesten lakni. Csak Pesten, nem messzebb. Ez már elég régóta foglalkoztatja a fejem, szóval igen, néha elegem van abból, hogy nem sikerül, akármennyire próbálkozom vele. Ekkor jönnek azok a gondolatok, hogy nem lenne jobb máshol? Egy csomó mindenki megtalálta magát külföldön, és csak a szüleihez járnak vissza, és néha, nagyvilági életet élnek, és akkor mindig eszembe jut Párizs, hogy mennyire akartam még régebben ott élni, abban az aurában, a Montmartre-on lakni, abban a bizonyos kék zsalus és szinte lehetetlen sorházban. Amikor ott voltam, az egyértelmű volt. Most így visszanézve nem az, lehet, hogy az a bizonyos utolsó nagy veszekedés a rokonokkal 2011 végén volt minden barátságnak a vége, és az, hogy arról nem beszéltem senkivel talán az volt az a nyomás rajtam és Franciaországgal kapcsolatban az az elrettentő erő. 

Aztán  mindezt megkérdőjelezem. Megteszem, mert elbiztonytalanodom, hogy nekem kell-e. Mi kell? Vannak kikristályosodott dolgok, amik igen, kellenek. Pl. egy munka, lakás, egy társ, ezek kellenek. A hely meg... ezekhez helyre van szükségem. Nem akarok olyan lenni mint apa, aki visszavágyik Londonba, én olyan akarok lenni, aki tudja, hogy hol a helye, és aki megvalósítja a lehetetlent. De most először munka és diploma kell. 

De nemcsak látni, hanem fürödni is szeretnék a tengerben, vagy óceánba. Vissza akarok menni Franciaországba, utazni, és nem nagyon törődni semmivel sem, de ez is csak egy olyan álom, amit nem fogok megtenni soha, mert nem olyan helyre születtem... De attól még, hogy dolgoznom kell, és nem éppen a világ legelőkelőbb városában fogok (vagy éppen) élek, attól, még lehet olyan munkám, nem, hogy utazhatok? Ugye? 

(amúgy is, ha még nem jönnek itthon össze a dolgok úgy, ahogy akarnám, még megpattanhatok, nem?)

Amúgy is, a kis álmokkal (munka + társ ( +lakás bérlet))  sincs semmi baj. Amúgy. 

Attól függetlenül, hogy lassan (de biztosan?) legördülnek a vállamról a problémák, még mindig nehéz itthon lenni. Nehéz a mami miatt, főleg. Nem tudom ki meddig bírja, én eddig se, mostmár meg pláne nem. 

Mindenhol iskolakezdésről dumálnak, tele vannak a boltok reklámokkal róla, iskolaszerek stb. Ilyenkor mindig elfog a nosztalgia, hogy mennyire vártam az egyetemet, az első évem első szemesztere tele volt bulikkal és barátokkal, aztán már csak a barátok maradtak, de ők is szépen lassan mennek elfele..., lassan már barátok sem lesznek, vagyis majd lesznek, de újak. Nem tudom, én ragaszkodom a régiekhez. Szeretem őket, az összes gyarlóságukkal együtt. 

Szerettem Oedipával a Kossuth utcán üldögélni, Bogival meg kávézókba járni, Oroszlánnal meg random összefutni és pékségben forrócsokizni. Szerettem a részeges éjjeleket, az elsőket Trükkössel meg a  Slicés koccintóssal (rulz!). Akkor minden tökéletes volt.

Főleg, 2010. Az egy jó év volt. Akkor halhatatlanok voltunk. 

Hosszú idők első sikere az, hogy sikerült beszereznem iskolalátogatási igazolást, és ettől a kelleténél jobban fel vagyok dobva (éljen a depresszió!). 

Közben találtam munkákat is és izzad a tenyerem, közbe meg a szemem előtt lebeg egy albérlet, akár csak egy szoba, tele a holmijaimmal bőröndökkel. 

Szeptember lesz, és az ősz. Mindig az őszt várom, attól várom a változást. Mindig minden ahhoz köthető. Sulikezdetek, életkezdetek. Aztán persze nem, de a csodás félévem Párizsba is szeptemberrel kezdődött. Vajon ez is így lesz most?

Jó lenne. végre... 

valószínűleg a jól sikerült cipővásárlás miatt újra tárgyakat vennék. 

ez nem jó. A tárgyak helyett élményeket kellene vennem. 

Akármitjelentsen az hogy "élmény". 

kihűlt a szoba, meg a lakás is kicsit, szombaton meg shoppingoltunk anyuval. Vettünk nekem 3 pár cipőt (!!!), mindegyik tök más, tetszenek, csak még lassan kell adagolni. Nem is értem, miért nem mutattuk meg őket apának, mert ha nem lesz a lábamon, akkor semmi értelme, hogy megvettük, ha meg rajta lesz, úgyis meg fogja látni. Nomindegy. Tény, hogy nem kell lobogtatni előtte. Amúgy meg milyen gáz, hogy bűntudatot ébreszt bennünk, hogy veszünk valamit? Jól esett és szépek is... Amúgy.

Tegnap, meg leginkább mióta nincs 45fok, azóta valahogy minden lazább, vagy nem is tudom milyenebb lett. Én nyugodtabb, bár még mindig nem tudom kialudni magam rendesen, de azt hiszem annak már nyista - csak 1x kellene éjfél ELŐTT lefeküdnöm, azt hiszem akkor menne. Azonban annyi a dolog, és a nap is csak 24 órából áll, a nagyrészét meg elbassza az ember lánya. Netezik, angolozik, ilyesmik. Rajzol. Zenét hallgat és vár a csodára. Ma éjjel elvileg jönnek a hullócsillagok, jó lenne látni egyet. A kívánság már megvan, de kb. mindig mást kívántam, hiába gondoltam át ezeket. Tudom, babona, meg hülyeség, de nekem igenis kell egy ilyen pszichológiai becsapás. Ma ettem is rendesen ebédet, meg mindenfélét, amit megkívántam, ezzelmost elbasztam a diétámat, amit tudatosan próbálom ráerőltetni magamra, de komolyan, érezhető a különbség a között, amikor mindenfélét összevisszazabálok, és mikor nem.

Amúgy Füles kérdezte, hogy miért vesztem össze vele, de nem jött rá. Mindig szenteskedik, és segíteni próbál, tanácsokkal ellátni, de ez rettentően idegesítő. Kérdezek, ha kell, ha nem kell, akkor csak meg kellene hallagtni, és nem ítélkezni a vonal másik végén (sokat sejtető sóhajtásokkal). Tudom, hogy ezt is felfújom, de komolyan? Miért kell mindig "jónak" lenni? Nem mintha mostanában jó lettem volna. Egyszerűen nem tudok a Mamival (és az állapotával mit kezdeni), mert szeretem, azaz szerettem, de nem akarom hallgatni, nem bírom látni, nem bírom ahogy kiabál és lehord mindenféle szirszarnak tök igazságtalanul. Pedig én szerettem, de ma már mi van? Tudom, hogy azért is pattog, hogy nem megyek át hozzá, és amikor meg igen, akkor meg azért olyan, amilyen, de... hát ez azért valahol elkezdődött. Mondjuk ott és akkor, amikor még nála voltam, és segíteni akartam, de nem hagyta. És utána se, és lehülyézett, és nemcsak velem, anyával is, mindenkivel. Egyre jobban fárasztott, én meg elvonultam aztán megtörtént a júliusi vírcsaft, és akkor meg is mondtam, hogy kimaxolta magát. És emiatt szarul érzem magam, de nem tudok mit csinálni. Szóval se így se úgy nem jó.

Semmi se, az az igazság. Nem látok el messzire, de annyira, hogy az orromig se.

Álmos vagyok és fáradt, még örülök a cipőknek, és remélem, meglesznek azok a hullócsillagok most este.

(és Hayley Williams & B.o.B. Airplanes-je megy tegnap óta a fejemben)

tegnap amúgy tuti napszúrást kaptam, mert nem tudtam aludni, mert elég szarul voltam... izzadtam, de úgy, mint egy ló, szó szerint csöpögött rólam az izzadság, a fejem meg tűzforró volt. Néha-néha még hányinger is rátört, de szerencsére végül nem lett rókamóka, és még el is tudtam aludni, de persze megint valamikor 3 körül. Reggel (délelőtt) rettentő nehéz volt kikelni, de kicsit dideregtem is, ami jó volt.

Aztán megmostam a hajam, és kihullott vagy 3 tincsnyi cucc, ami elég aggasztó volt, és hát anya meg hiába mondja azt, hogy fogytam, amikor alig akaródzik begombolni a nadrágom. Szóval bármilyen erőfeszítés, amit azért csinálok, hogy lebeszéljem magam a kajáról tök felesleges, mert hiába eszem csak kb. a felét, mint eddig semmi haszna sincs (tudom, hogy mozogni kellene, de 40°C-ban inkább kihagyom őket), sőt, mintha még híztam is volna. Szóval ennyi erővel akár halálra is zabálhatom magam.

Aztán itt vannak a francia rokonok, csak nem szóltak, hogy itt vannak. Mamit keresték, meg minket is vezetékesen, szóval... Bár az a helyzet, hogy nem igazán tudom, hogy akarok-e velük ilyen állapotban beszélni. 1.) nincs még mindig diplomám, ami az egyik ok volt, hogy ne menjek vissza hozzájuk, és még MINDIG nincs meg, ami elég gyász, és hiába odázom el a dolgot a mindenféle kifogással, attól még ez egy kurva nagy kudarc, 2.) nincs pasim, és azzal, akivel hollandiában (vagyis külföldön!!! együtt voltam), azt dobtam, és innentől már úgysem érdekli őket, hogy egy köcsög, mert én miért vagyok ilyen és ilyen; 3.) biztos tesznek rám megjegyzést, hogy meghíztam, és azok a szemek, hogy "hát igen, így nem is lesz soha normális partnered" nem kellenek. Persze ezekre 50% esély van, hogy bármelyiket is megemlítik, de az a helyzet, hogy van rá esély. És most ez kell nekem? Nem tudom, igazából tök mindegy. Itthon is megkapom, de ki szeretnék végre kapcsolni, valahol úgy ott lenni, mint pl. Kecskeméten, hogy ezek a dolgok ne legyenek relevánsak, ne kerüljenek szóba, és mindent el lehessen felejteni. Itthon ez nem megy, nekem nem megy. A rajzt, amit elkezdtem az sincs kedvem befejezni, mert figyelmetlenségembe jól összegyűrtem.

legszívesebben mindent kidobnék az ablakon.