Elkezdtem beleásni magam a photoshop-ba meg az adobe illustrator-ba, remélem egyszer leküzdöm a nehézségeit, de az még egy kicsit arrébb lesz... van egy fasza könyv, magának az illustrator-nak a "handbook"-ja, értelmes leírásokkal (annak ellenére, hogy azért van jópár dolog, amire saját magamnak kell rájönnie. A Handbook szerint egy cucc megcsinálása kb. 15p-et kell, hogy igénybe vegyen, nos én (bizonyos dologk hiánya miatt - nemcsak ész) csak a feléig jutottam el, de azt is egész délután csináltam. Lehet, hogy nem a legösszetettebb, legmodernebb verzsönnel kellett volna nekikezdjek - persze úgy, hogy közbe még a photoshopot sem ismerem, plusz nincs mellettem tanár se, aki fejbevágna, hogy "nabazdmeg dehülyevagy eztmegezt nem úgy kell, hanem így" vagy ezt és ezt azért nem látod (te barom), mert nem olyan a monitorod. Persze ez valahol egy kis pluszt is: nem érzem magam hülyének és minden egyes sikeres megfejtés a saját izzadságom eredménye. Talán most nem is árt egy kis siker. Lehet, hogy itthon maradok, és tanulok, lehet, hogy kimegyek, és ott tanulok. Tudom máshol sincs kolbászból a kerítés, és nehéz boldogulni is, itthon azért mégiscsak itthon vagyok. Van sok pro és kontra, de valahogy megnyugtat egy teli bőrönd gondolata. Tegnap, arra aludtam el. Kicsit mintha meg is nyugatatott volna, talán ez egy jel?

Aztán este. Az már más kérdés, hogy alig bírok aludni a hőségtől. Meg úgy általánosan élni is nehéz benne. Még a laptopomhoz is alig bírok hozzáérni, mert melegít és izzadok, és csúszok. Most minden ragad, és napi 5x tusolok, hogy valamelyest elviselhető legyen a dolog.... de persze majd akkor lesz, amikor kissé lejjebb hűl a levegő. Amúgy tegnapi nap általánosan brutál volt. Mami is, de nem is az, amit csinál, hanem amit mond. Nem érdekel, csak szarul esik, hogy hiába segítünk neki, és csak a szitkokat vágja mindenki fejéhez. Szomorúan látom, hogy én is ilyen leszek, és semmit se tehetek ez ellen. Aztán hazafele úton már kiöntöttem a szívemet anyunak, ami jól esett neki, meg igazából nekem is. Mondtam neki, hogy kb. folyton sírhatnékom van, mert már nem bírom ezt az egészet: se sulit, se a munkakeresés folytonos köreit... Hányok attól is. Eddig minden egyszerű volt, most már semmi sem az. Éjjel meg álmodtam, amit már vagy két hete (vagy még több nem tettem). Jó volt, meg rossz is. Az új, ultramarinkék (kedvenc színem!) ruhában voltam, amit tegnap kaptam anyutól - hogy tudjak mibe menni állásinterjúra - meg a fehér/barackszín virágos csatokkal a hajamban... a hajam meg konytab volt tűzve. Láttam magam, mert az álmomba ki kellett mennem a mosdóba, megigazítani a sminkem. Szép voltam, legalábbis annak láttam magam, és magamhoz képest az is voltam, no. Egy nagyon elegáns étteremben voltam, meg a pasim is, aki magas volt és finom illatú, kedves szemű. Sötét szemei voltak, és amint leültem mellé egy puszit adott az arcomra. minden motdulata után, és nem győzött dícsérni. Még valaki volt ott rajtunk kívól, akivel beszélgettünk. Üzleti úgy, vagy mifene volt. A pasi méregetett, látta rajta (talán), hogy idegesít, ezért csak megsimította a hátam. Azt súgta, mindjárt vége, és csak ketten leszünk. Elvisz táncolni. Úgy is lett. Bálterem volt a hátunk mögött, és csodás volt. A másik pasi elment, kezet ráztunk vele, majd elment. Mi maradtunk. Kicsit táncoltunk, én elmentem a mosdóba megigazítani a sminkem, megint. Tökéletes akartam lenni, de a pasim folyton a hajammal macerált, addig, mígnem meguntam, és kibontottam a hajam végül. Mikor kijöttem a mosdóból, a kért kiengedett hajjal, csak ő volt ott, és odalépett hozzám. Aztán mindenfelé elkezdtek rohanni az emberek. Pánik volt, meg minden, őrüle lett. Aztán jött egy másik is. Akkor egyedül voltam valami téli utcán, valami hírlapost kerestem. Bundás kabát volt rajtam, csipkekesztyűvel. Fura egy öltözékek, mintha a '40-es évekből jöttem volna elő. Élveztem mondjuk minden percét. Az újságos üdvözölt, és az eljegyzésem felöl érdeklődött, én meg meglepődtem. Lenéztem a kezemre, és ott volt egy piros köves gyűrű, majd valaki hátulról megfogta a derekam, legalábbis úgy éreztem, de nem volt ott senki. Kicsit keserű volt a szám íze, de akkor megint a káoszban találtam magam. Meleg volt és levegőtlen, majd felébredtem. Fura egy álom.

Holnap még mindig ezen a vackon fogok dolgozni. Igazából a nehézségek ellenére (és annak ellenére, hogyha valami nem sikerül, legszívesebben az egész laptopomat dobnám ki az ablakon) valamilyen mazochista módon élvezem. Szeretem csinálni és nyomkodni, bár sokkal de sokkal nehezebb, mint a kézzel való rajzolás. De szebb, tisztább és pontosabb. Tényleg el kellene mennem egy tanfolyamra, vagy valamire, amivel ezt meg tudom tanulni!

Amúgy első projektem ezzel kapcsolatban az lesz, hogy megcsinálom a GoT házainak a családfáját, illustratorba.

Azt is nemsokára kiolvasom, mármint a második kötetét a Jés és Tűz dalának. George R. R. Martin hihetetlen zseni, és itt már elég sok minden kimaradt, amit végül is megértek, hogy miért, de annyi sokat ad hozzá! Aztán nem spoilerezek, mindenki olvassa el!! A másodikat, azt főleg. Hihtetlen zseni, az azok azpróságok *_* ááá....! Rég volt ilyen könyvélményem!

(egyedül ezek a kis apró-cseprő dolgok tartanak még itt, ezekkel foglalom le az agyam és várom közbe, hátha valami valamitől valamikor egyszer csak jobb lesz)

Amúgy meg Tom Waits-et hallgatok, és most pont olyan hangulatom van, mint a hangja. Leginkább a véremet szeretném látni, vagy úgy általánosságban. Az szép és tiszta, meg részeg akarnék lenni, meg jégkockákkal teli poharat tartani az arcomhoz, valami boxban ücsörögni, valahol ahol nem vagyok a világ előtt. Meg egy cigi is jól jönne, csak a kép teljességééért. Minden kék lenne, néhány fehér lémoával, meg sok sok vérrel és üvegszilánkkal. És jéggel. És vodkával. Vodkát akarok inni, de nem merek, mert annyira meleg van, hogy már 2cl-től is berúgnék. Nem mintha baj lenne.