Írtam egy tök jó blogbejegyzést, minden bajommal együtt, tök szépen megfogalmazva, erre félrekattintok, és baszhatom. Grr.. Mérges róka vagyok. Azt hiszem, eszek egy kis csokit, mert szerintem leesett a vércukrom (is). 

Szóval  nem írtak vissza az interjús helytől. Kár. Félek és aggódom, tudom, hülyeség, mert ha eddig nem szóltak vissza, nyugodtan temethetem. Csak akkor is szar érzés, hogy annyira akartam ezt! És nem jött össze. Pedig azt mondják nekem mindig, hogy csak akarni kell, és sikerül is. Hát rám ez nem érvényes, szóval ha akarom, talán még rosszabbul is járok, mert reménykedem... 
Tudom, nem kellene ennyire kiakadnom. Lesz még jobb is. Meg igazából minden lehetne rosszabb. Tudom, hogy sok sok milliónyi ember van, akinek szarabb, mint nekem, de nekem még ennél is jobban szokott menni. Legalábbis régebben. Sokkal simább volt minden, és nem azért (lehet, hogy azért is), mert fiatalabb voltam, kvázi kevesebb problémával küzdöttem, hiszen elvileg minden el volt intézve helyettem is (ez most is így van - csak eddig ez legalább nem frusztrált...). Sok mindenkinek jobban megy ez az egész, mint nekem. És nem értem, miért. Tudom, irigy vagyok. A türelmetlenség mellett ez a legnagyobb hibám, szerintem (többek közt). Amúgy nem úgy vagyok irigy, hogy másoktól sajnálom, nem. Sőt! Csak azt nem értem, hogy nekem miért nem megy? Én szívesen dolgozom, szerintem eléggé figyelmes és pontos vagyok, és munkamániás is, sok mindent megteszek, és "csak" annyit  kívánok/akarok/szeretnék vagy nem is tudom, hogy hogyan akarjam vagy mi, hogy legyen munkám. Mert tudom, az nekem egy csúzli lenne. A seggemet is le kellene dolgoznom, és nehéz is lenne ennyi kihagyás után, meg minden, és ettől még ugyanúgy kellene dolgoznom, és tevékenykednem, nem az lenne, hogy akkor most "fel a kezekkel hurrá hawaii!" Egyáltalán nem.  
És most akartam, tényleg akartam, és mindent meg is tettem, erre mi van? Ennyire lényegtelen az, hogy én hogyan állok hozzá? Száz dolog miatt hálás lehetnék, és az is vagyok, csak amikor fellibben a remény szele, hogy még lehet jobb is, végre megtörténik, amit már lassan 2 éve tervezel, és nem. Minden a dolgok kiforrása előtt megy tönkre, vagy legalábbis félre. Pont, mint a szakdolgozatomnál. Hibásnak érzem magam, lehet, hogy nem kellene. De a jelen állapotomban csak egy haszontalan szarkupacnak érzem magam... és ez az érzés megőrjít. Segítek itthon, senki nem mondhatja, hogy nem. Mosok, mosogatok, söprök a kaják után, megvetem az ágyakat lehúzom az ágyakat, segítek takarítani. Segítek néha a Mamival is, de azt szótlanul felosztották, és nekem amúgy sincs helyem ott, mondván "neked ezt nem kell csinálni". És ennyivel le is van zárva (én meg ki), és utána meg azt hallgatom esthosszat, hogy nem csinálok ezt-meg-azt. De akkor hogyan? És legfőképp minek? Hogy utána is azt érezzem, hogy szar vagyok, meg tehetetlen és haszontalan, mert utána még egyszer meg kell csinálni/ellenőrizni kell?

Mindegy. 

Amúgy ma kipakoltam az iratos fiókomat meg a polcot, és rendet raktam. Pár mappát összetettem, meg egy csomó mindent kidobtam, így kb. a fele polc üres lett, meg a fiókban is jobban elférek. Kidobtam a Hollandiás cuccok nagy részét is, egy füzetet Hágáról, meg a vonat-és repjegyeket, meg a heinekenes képeslapot, amire a sörnyitó volt ráerősítve. Márcsak a plüssöket kellene a családsegítőbe elvinnem (hahaha, nem ide, hanem mondjuk akárhová). Meglettek az Air Ffrance-os repjegyeim is, kicsit megkönnyeztem (és háttérben az Oasis-tól a Champagne Supernova ment..) őket, rdezgettem a DELCIFE-es jegyzeteim/papírjaim.Mindennek lett szép helye, a feleslegesek kimentek. Minden rendben, csak én nem.