Igyekszem pozitív lenni, meg lefoglalni az agyam, de muszáj kipanaszkodnom magam a semmin. Tudom, hogy vannak, akiknek sokkal nyomorúságosabb a helyzetük, ezt nem vitatom - sőt ezen valakik közül még közvetlen közelemben is vannak. Mindegy, egy pár percnyi panaszáradatot itt megengedhetek, nem?
Szóval a kedvem ugyebár már a hét elején kezdett el elbaszódni, mikor is elküdtem megint pár CV-t random helyekre, de nincs sok bizodalmam bennünk, ahogy igazság szerint egyikbe se volt. Persze ez így nem teljesen igaz... igazság szerint a remény a kedvgyilkos, ami engem is izzaszt. Mindegy, majd next time, addig, amíg el nem fáradok... Szóval tegnap azt hiszem minden türelmem és tartás is kiszállt belőlem. Először Fülessel rúgtam össze a port, meg kicsit ma is, de nem neki szólt. Leginkább magamnak, mert amíg nem beszélek róla, addig csak gyűlik és gyűlik, és emészt, aztán mikor meg kijönne, akkor is 1.) rossz időben, 2.) miután kimondtam megütközöm saját magamon, hogy ezen pattagok, annyira pitiánernek gondolom. Pedig... hát nem is tudom. Az is meg nem is az. Maga a cslekedet az piti, de ami mögötte van, az nem éppen... tegnapelőtt is már elegem volt apával, meg kicsit anyuval is, noha tudom, hogy a legjobb szándék vezeti őket, de valahogy mindig nem úgy sül el, ahogy szánják. Nem aludtam hétfő óta, valószínűleg az is betett. Aztán tegnap, miután találtam magamnak megfelelő elfoglaltságot rajzolás néven, kicsit lenyugodtam. Az mindig megnyugtat, és mindenki békén is hagy. Akkor nem itt vagyok, hanem a rajzban. Szemem előtt mozog és él a kép, és nagyon szeretem. Mindegyik képnek van története, mindegyik mozog és sokkal mélyebb, mint a papíron. Sajnos ezt mások nem láthatják, és nem hallhatják a képek szereplőinek a hangját. Aztán tegnap, miután vagy 5 órát dolgoztam rajta, azon a képen, apa megjött, és vizes ronggyal körbenyalta a lakást. Valószínűleg, ahogy forgolódott néhány csepp az ágyamra tévedt, és megtalálta 2 rajzomat is... az egyiken megfolyt a barna tinta (amit pont azért tettem oda, hogy megszáradjon), a másikra meg ráfolyt és megfogta, pont ott, ahol színetelennek kellett volna lennie. Haragomban legszívesebben miszlikekre aprítottam volna mind a kettőt. Sírhatnékom volt a nemalvástól és attól, hogy utána még apámnak állt feljebb. Összetörtem, és igazán azóta is sírhatnékom van emiatt, mert annyit dolgoztam vele. Ez halál volt a rajzra nézve, és a kép szereplőjére nézve. Mindegy, tudom, túldramatizálom. A lényeg az, hogy nem ismerte el, hogy valamit tönkretett, bár neki tudom, hogy nem számít semmit. Minden, amit csinálok, azt semmi. Anyu kollégái kiplakátolnák a rajzaimmal a lakásukat, bekereteznék párat és kitennék. Ahogy Jutka néniék teszik Georges alkotásaival... de itthon ennek nincs helye. Igazából sose volt rám büszke egy pillanatig sem, és soha se támogatott ebben. Bármi másban igen, de ebben nem. Megvet talán emiatt, hogy még minden rossz ellenére is kitartok. Kirakom csak azért is a rajzokat ide, de a szobába meg ne tegye be a lábát. Ez nem neki szól, egyáltalán nem. Anyunak és magamnak. Köze nincs hozzá. És ehhez a szobához se, és ahányszor csak be fog lépni ide, mindig megkérdem, "miért vagy itt?" Vagy engem tesz ki, és akkor kénytelen leszek a nehézségekkel szembenézni, vagy nem jön be. Mindegy, gyakorlatilag mind a két esetben én nyerek...
Anyu csak a szakdogával baszogat - meg is értem, hogy miért. Nekem is komolyabban kellene vennem, és még kicsit izzadni rajta, bár erősen gondolkodom, hogy egyáltalán befejezem-e az egyetemet, bár az a helyzet, hogy za elég nagy blamázs lenne, ha pont most és ebben a fázisban tenném ezt... Jah, meg az se tetszik, hogy koponyákat rajzolgatok megint (az senkinek sem, nem értem).
nekem meg ez a meleg és ez a helyzet nem tetszik. Hányinegerem van abból, hogy itt élek, ráadásul anyuékkal, meg minden. Mindenem zavar, az alakom, továbbra se tetszik a hajamon és a szememen kívül semmim sem, sem ami a fejemben van, sem az, hogy egyedül vagyok (mondjuk ezzel kapcsolatban egyre inkább osztom Húgi nézetét, hogy jobb egyedül, így - bár neki ettől függetlenül lesz még vagy ezer pasija, amilyen jól néz ki). Nekem meg mi lesz? Aneurizmám ettől az egész fos élettől. De sebaj, legalább hamar a föld alá kerülök.
ps. aludni akarok. egy egész éjszakán át.
