Egy Kispál és a Borz számban volt egy olyan sor (WC-n sírni), hogy "Beszél, aki keres/
Hallgat, aki talált", és amúgy így sok mindenre rá jöttem (megint) az utóbbi pár napban/hétben. Amióta megint valahogy felfele vettem az irányt. Azt hiszem jók ezek a nagyobb berúgások, meg ilyenek, mert amúgy nem jönne ki. Mármint belőlem, mert nekem ilyen szinten bajaim vannak bizonyos dologokkal. Oedipát is le kellene itatni jól, mármint úgy, hogy velem igyon, ne a pasijával. Bár mondjuk mind a ketten bekúrhatnának rendesen, nem ártana nekik (csupán jóindulatból, persze). Piáláskor amúgy magnóra kellene venni magunkat, hogy tudjam miről is beszéltünk, meg, hogy mit is. Nekem akkor meg az után kb. nirvánáim vannak. Frankón.
Így kívülről nézve a legnagyobb baj az, hogy tényleg mekkora elidegenedés van. Egyre többen vagyunk, a problémáinkat mégis ide, a netre írjuk ki, mikor ott van (elvileg) valaki más is, más tapasztalatokkal. Csak mire találunk egy embert, hogy akiért feladjuk a féltve őrizgetett önállóságunkat, már összeszedünk sikeresen annyi rossz beidegződést a tudatalattinkba, hogy az gátol meg minket. Az önállóság is nagy baj. Az, hogy féltjük. Persze sokunknak még vannak rendes családja, de sok embernek már nincs, mert a válás intézményével és népszerűségével igenis azok is feladták a küzdelmet, akik még megmenthették volna azt a bizonyos dolgot.( Persze nemcsak ez van, hanem hogy a szüleink korosztálya sokáig belekényszerítette magát egy rossz kapcsolatba/házasságba, aztán jött a gyerek - aztán egyre divatosabb lett a válás és az önállóság). Ugyebár sok badass filmeben elhangzik az, hogy "az apák bűnei a mi bűneink is" de ez talán így van. Az az a környezet - normál esetben - ahol felnősz, és mit látsz? A szülők egy-két nagyobb veszekedés után a könnyebb utat választják, vagy éppen fordítva - amikor már nincs is veszekedés, olyan igazi, fenyegető, akkor meg szolga módjára viselkedünk? Rohadt hard work, hogy meglegyen az a bizonyos középút. Most magunkat, vagy a másikat adjuk fel? Ma a nyugati (amerikai) önmegvalósítás-hullám a divat. A szemellenzőség. Ha valaki kicsit is konzervatív, és kiemri ejteni a száján a "házasság" szót, akkor már pióca/kullancs/stb. vagy bigott kurva/fasz. Pedig nem véletlen találták ki, és van még értéke igenis. De persze ha valakinek nem kenyere, nem kell. Szabad a választás. És ez mindenre igaz. De nem lehet elmenni a másik mellett, vagy megkerülni és kész. A rossz meg lelki dolgokat el kellene mondani, persze ehhez is idő kell, és az összezártság rossz, és amíg meg nincs megoldás kell mind a két félnek tenni a dolgokért. Én így látom ezt. Én nem leszek szolga. Vannak dolgok, amiket nem fogok megtenni, mert nem szeretném megtenni, ezt el kell fogadni, ahogy én is el fogok fogadni dolgokat. Nem hiszek a tökéletes emberekben.
Persze ott vannak a szülők elvárásaik is... ha valaki nem elégedett magával, akkor a gyerekét nyomni fogja, ahogy itthon nyomnak minket. Szerintem mind a ketten Fülessel elég nagy csalódás lehettünk nekik, ahogy néha tudnak rólunk nyilatkozni, mert egyikőnk sem az ő álommelójukat végzik. Én csalódást okoztam apámnak azzal, hogy ragaszkodom a művészethez, eddig az e-grafikán kívül nem nagyon érdekli, hogy mit csinálok, de akkor is azt mondja, hogy "ez jó, ezzel sok pénzt lehet keresni", és ezzel vett rá, hogy foglalkozzam vele. De ezt is mennyi idő után esett le, miután én annyira ragaszkodtam hozzá. Vérrel és izzadsággal, és pár dolog feladozásával, még akkor is, ha ezek nem kézzel fogható dolgok voltak. Sokkal inkább lelki ellenállás. Anya mondjuk örült neki, viszont ő is max. hobbi szinten támogatja. Mondjuk ő leginkább egy rózsaszín világban él, ahol ő Hamupipő, és majd esetleg elnyer valami jutalmat, de közbe amit csinál, az felőröli. Nincsenek mesék és ündérek, nincs tündérkeresztanya. Álmok lehetnek, de ahhoz meg lemondások tartoznak.
Meg türelem. Ez az, amit szerintem ma már mindenki elfelejt, én is jól elfelejtettem. Mindenki sürget mindendik, hogy döntsön. Engem annak idején sürgettek, hogy gyorsan döntsem el, mi legyen azután, hogy nem vettek fel, hogy mi a b tervem. Eszembe se jutott, hogy b tervet kell csinálnom, és nem nagyon volt időm agyalni a dolgokon. Sürgettek és hoztam egy közepesen szar döntést. Élménynek jó volt, de ha előbb kitalálok egy b tervet, biztos minden kicsit máshogy alakult volna. Most volt időm, de akkor is maradt a nyomás. Ez megzavart, és nem éreztem időnek, megbénultam egyszerűen. Most kezdek leengedni, és kicsit jobban bánni az időmmel. Lehet, el kellene kezdenem meditálnom is. Arról nem beszélek, hogy persze ezen kívül én is sok mindent kihagytam, amit nem kellett volna, lehettem volna okosabb is, meg kitartóbb is sok mindennel szemben, de én is felvettem ezt a "nem kell várni semmire se" attitűdöt, szóval egyszerűbb volt mindent csinálni összevissza. Rosszul tettem sorrendbe a dolgokat, és még magamra se hallgattam közben. Pedig ott volt ám az a bizonyos belső hang, ami mondta, hogy "ne hagy magad" de lusta voltam kitartani. Még most is annyira sokszor hallgatok másokra, mintsem magamra, hogy kiborulok. Attól borulok ki a legjobban, hogy a tudatalattim azért küzd, hogy nekem jobb legyen, és küzd anyuék ellen is. De nehéz és fárasztó és nincs eredmény. Vagyis van, de lassú. És akkor vissza is tértem az eredeti gondolathoz.
Szóval itthon is nehéz megtalálni az egyensúlyt ahhoz, hogy mit akarok, vagy mit se, hogy mit akarnak mások, és mennyire mondják ezt önös érdekből, mennyire látnak engem és nem magukat....
Tudom, ki kellene kapcsolnom azt a nagy, buta gépet, amit agynak hívnak, ha lesz melóm, akkor az lesz az első, hogy félreteszek pár ezer forintot egy faszányos agynullázó buli megtételére, hogy sikerrel reseteljem az agyam. Meg esteleg Oedipájét is. Persze ha lesz kedve hozzá. Egyszer csak :)
